~ Epilógus ~

Drága Olvasóim!

Hát megjöttem, korábban mint terveztem de itt az epilógus amivel véglegesen is lezárom Justin, Lola és Niall történetét. Bevallom nagyon furcsa volt megírnom, mivel még életemben nem írtam epilógust ezért nem is lett nagyon jó, de szerintem teljesen megfogtok lepődni a végen. Nem normális epilógus lett, nem öt évvel később nézzük főszereplőnk szemszögét hanem csak egyel. Úgy éreztem így helyes, nem szeretem volna előre szaladni az időbe. Azt akartam, hogy egy évvel később nézzük Lola érzéseit, és hát ez szerintem sikerült is.

Nagyon de nagyon szépen megszeretném köszönni minden olvasómnak, még annak is aki egyszer benézett de ki is lépett, hogy olvasott, írt kommentet, pipált, díjat küldött nekem. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek! Komolyan nem tudom mi lenne nélkületek velem, ez az első történetem amire azt hiszem kimondhatom büszkén, hogy igen ezt írtam! Nem tudok mást mondani csak azt, hogy hihetetlenül szeretlek titeket és köszönöm!

És akkor a meglepést amit kiírtam a facebook csoportba. Mivel ennek a történetnek vége, így arra a döntésre jutottam, hogy folytatom az eddigi szüneteltette történet. Új címmel, új szereplőkkel, új nevekkel. Az alap történet ugyan az maradt csupán változtattam néhány - szinte minden - dolgon. Remélem ugyan úgy fog tetszeni nektek az a történet is, annak ellenére, hogy nem szerepel benne sem az 1D és Justin sem. Ez egy teljesen más történet, nem szerepel benne semmilyen sztár sem! Hát akkor jó olvasást utoljára, szeretlek titeket!

folytatott történet: Why?

Ölel titeket, Abbie Brightmore

1 évvel később

2014. december 14.

Don't Let Me Go

Egy sima tejes kávét rendelve ültem egy kis ablaknál az egyik kávéházba. Zene halkan és megnyugtatóan szólt a rádióból, de eleve a hangzása olyan régies volt így nem hiszem, hogy mostani sláger volt. Halványan rámosolyogtam a pincér fiúra aki kihozta  az italom és hozzá pár darab süteményt. Ugyan így tett a nálam talán egy évvel fiatalabb fiú, majd tovább állt. A telefonom halk rezgésbe kezdett mire sietve vettem el az asztalról és fogadtam a hívást.

- Halló? - szóltam bele bizonytalanul. Mivel én hülye elfelejtem megnézni ki az. - Van itt valaki?
- ÁÁA! - sikította egy ritka magas hang. - Anyádat Josh, a szív rohamot hoztad rám.- fújta ki a levegőt Lottie és dühösen leszólta barátját, aki gondolom fület - farkát be húzva ül mellette. - Na itt vagyok! Te hol vagy?
- Szokásos kávézó, miért? - kérdeztem vissza, miközben lassan kavargattam a meleg folyadékot a bögrémben. - Gyertek le! - válaszát meg sem várva bontottam a vonalat, majd tettem le magam mellé a készüléket .

Miután Niall vissza ment Londonba és megszakadt a kapcsolatunk felkerestem Lottiet, aki nagy örömmel segített nekem és idegesített fel barátjával Joshal. Mint kiderült Lottie egy nagyon kemény szakításon ment keresztül, de amilyen erős lány gyorsan kimászott abból az állapotból. Rá három hónapra összejött az anyukájának barátnője fiával, Joshal. Pár napja pedig összeköltöztek és boldogan élik az életüket. Én pedig. Hát igen. Még mindig a szinglik csapatát erősítem, de nagyon ritkán elmegyek egy - két randira, de ez is kéthavonta egyszer.

Niallra visszatérve, azóta nem beszéltünk. Megkért, hogy ne keresem ne hívjam, hát megtettem. Igaz kínzó fájdalommal de megtettem, ugyan úgy mint Ő csak azzal a különbséggel, hogy ő magának ígérte meg, nem nekem. Szinte minden lépését követem. Minden nap megnézzem a twitterét és minden olyan oldalt ahol fent van. Minden egyes átkozott nap, de semmi. Ezzel nem azt akarom mondom, hogy azt várom tőle, hogy bocsánatot (?) kérjen, de nem is azt, hogy valamit írjon nekem. Nem várok semmit, csak...csak tudni akarom jól van e, minden rendben van e vele. Csak ennyit szeretnék.

Ahhoz képest, hogy Californiába nem nagyon szokott rossz idő lenne, most elég pocsék volt. Az eső is esett és a szél is fújt, nem is kicsit. A legtöbb ember vagy berohant az egyik áruházba vagy fogott egy taxit és elment. Az ablakon kinézve láttam, hogy Lottie és Josh már elég közel van a kis kávézóhoz így összepakoltam a cuccaimat és magam mellé raktam őket.

- Hogy én mennyire de mennyire rühellem a telet. - morogta magába Josh és lerázta a vizet a kabátnyáról, miközben Lottie dühösen csapta le magát mellém. Úgy látszik összevesztek, megint.
- Na, ne már, hogy megint összevesztetek. - adtam hangot is a gondolatomnak és dühösen néztem Joshra aki csak annyit tátogott nekem, hogy megjött. Hangosan felnevetem és megsimítottam a mellettem ülő lánynak a karját.
- Hallottam. - fújtatott folyamatosan és összefonta maga előtt a karját ezzel is jelezve, hogy megvan sértődve. Hihetetlenül széttárta a kezét barátja majd oda jött hozzánk.
- Vedd le a kabátot mert felmelegszel kint meg majd megfázol, és tudod, hogy csak vicceltem. - próbálta lehúzni róla az említett ruha darabot majd adott a feje búbjára egy csókot. Úgy látszik ennyi volt a harag Lottie részéről, mert halványan elmosolyodott majd ahogy kérte Josh levette a kabátot. Lassan felkeltem az asztaltól a telefonom és a pénztárcám társaságába majd a két szerelmes felé fordultam.
- Mindjárt jövök, hozzak valamit? - mutattam a kasza felé ahol már Mark a kis ajtónál várt.
- Forró csokit és egy teát léci. - ülte Lottie mellé Josh és átölte a vállát, én csak bólintottam egyet majd ott hagytam őket.

Körülbelül egy hónapja nem jártam/jártunk itt a többiekkel. Így Mark mosolyogva ölelt magamhoz miután kijött a kis ajtón, ami elzárja a pénztárosokat és a vendégeket. Úgy egy féléve ismertük meg egymást, amikor az egyik este bejöttem ide. Az nap este szinte mindent kiveséztünk. A gumimaciktól a mozis popcornig és, hogy miért eszik mindenki azt amikor filmet nézz. Ez után a beszélgetés után egy héttel később elmentünk moziba, és végig próbáltunk nézni úgy egy filmet, hogy nem eszünk pattogatott kukoricát. Hát nem sikerült, de nagyon sokat nevettünk. Az után pár nappal bemutatta a barátnőjét Sophiet, hihetetlenül őrült és aranyos lány, de ezek mellett nagyon csendes is. 

Óvatosan húzódtam el tőle majd köszöntem neki.

- Hova tüntettek? Rég nem láttalak titeket erre. - igen, ez alatt a fél év alatt nagyon jóba lett Lottieval és Joshal is, ugyan így Sophie is. Egy kis csapat lettünk így öten.

- Ja hát semmi, csak mindenki elfoglalt és nem volt időnk lazítani. Érted. - húztam el a szám.
- Persze. Sophie írta, hogy nem sokára bejön megvárjátok vagy írjak, hogy itt vagytok és akkor most jön? - vette elő a telefonját és felhúzott szemöldökkel várta a válaszom.
- Természetesen megvárjuk, egész nap szabadok vagyunk. - bólogattam vigyorogva mivel már elégé hiányzott Sophie, rég találkoztunk.
-Rendben, de azért felhívom biztos vagyok benne, hogy örülni fog nektek. - mosolyodott el majd intett egyet és visszament dolgozni. Én pedig oda mentem a pulthoz és feladtam a rendelést.

**********

Sophieval közös indultunk el záráskor a kis kávézóból, szinte az egész napot ott töltöttük és beszélgetünk. Délután egytől kilencig voltunk együtt a kis csapattal, igaz csak ritkán tudott Mark csatlakozni hozzánk mivel dolgozott, de amikor ott volt elsütött nem is egy poént, amin persze mindenki szakadt. Boldogan kijelenhetem ez volt az eddigi legjobb napom!

Vihogva öleltem át Sophie vállat aki eltorzult arccal nézett rám. Az ember azt hinné, hogy egy kocsmából jöttünk ki és részegek vagyunk, de nem. Csak hihetetlenül boldogak. Ha nem is teljesen de kívülről úgy tűnik, hogy minden tökéletes, belül pedig hát nagyon kevés kell, hogy így legyen. Másfél év kellett ahhoz, hogy elfelejtsem Justint, de ezt is csak neki köszönhetem. Ha nem pofozott volna meg akkor talán még mindig utána koslatnék és sírnék, de azzal a veréssel észhez tértem. Rájöttem arra, hogy felesleges rá pazarolnom az időm, így vagy úgy de mindig összetör. Nem kell az nekem, remekül megvagyok egyedül és ha úgy dönt az igazi, hogy ideje belemászni az életembe megteszi, ha nem, akkor számomra nincs nagy Ő.

Óvatosan léptem be a járdaszegényről a magassarkú csizmámba, de ahogy leraktam a lábam az kicsúszott alólam. Kezemet felemelve próbáltam visszanyerni az egyensúlyom, de mikor már a másik lábam is fent volt a levegőbe esélytelennek tartottam. Szinte már a földön voltam amikor egy hatalmas fájdalmat éreztem a jobb oldalamba, majd a nyakamba. Egy fájdalmas nyögés közepette rogytam a földre. Az egész testemet átjárta a fájdalom, a fejemet képtelen voltam tartani és úgy éreztem, hogy ott helyben szétszakad. Szemeim mintha ólom nehezek lennének hunytam le őket, de még mindig képtelen voltam megmozdulni vagy megszólalni.

-  Lola! - sikította Sophie és mellém rohant, könnyes szemmel néztem fel a lányra aki folyamatosan rázogatott, és olyanokat mondott, hogy ne csukjam be a szemem és, hogy ne merjem itt hagyni. - Kérlek, Lola ne halj meg. Hallod? Nyisd ki a szemed, nyisd ki! - ordította és a fejét belenyomta a nyakhajlatomba és úgy sírt. - Valaki hívjon már egy átkozott mentőt az istenért! - üvöltötte, és dühösen nézett a mögöttünk elhaladó autó után ami elgázolt. Szemeimet egyre nehezebb volt nyitva tartani, pislogni meg nem mertem mert azt hittem úgy marad és nem kelek fel soha többet. A levegővétel is egyre nehezebb lett, és úgy éreztem ott helyben szétszakadok a mellkasi fájdalomtól.
- Sophie... - a hangom olyan fájdalommal teli volt, hogy szinte fel sem ismertem. - Vigyáz rájuk! - halkan nyögdécseltem ki a szavakat a számon, és gyengén megsimogattam a haját. Eltorzult az arcom ahogy Sophie szorosabb ölelt magához, a könnyeim pedig jobban megeredtek.
- Ne búcsúzkodj, kérlek csak azt ne! - a fájdalom szinte méregként terjedt tovább a testemben a szemem pedig másodpercenként csukódott be. Lassan elfordítottam a fejem és egy pillanatra megláttam... megláttam azt a személyt aki a legtöbbet jelenti számomra.

VÉGE